Fény a szakadék mélyén
2017. július 24. írta: Szabadnapos Szakács

Fény a szakadék mélyén

Közel három hónapja nem írtam egy cikket se, a Facebook oldalam inaktiváltam, sőt, még a személyes profilomon se találhattatok meg már jó ideje. Úgy döntöttem, hogy személyes okokból felfüggesztem.

Na nem véglegesen. Ne tessék aggódni. Csak rövid időre. Jól esne azt írni, hogy egy jól megérdemelt nyári szünetre hivatkozva, és a nyaralások egymásba torkollása miatt nem írok, de sajnos a helyzet nem ez. A blogom többnyire pozitív témákkal, kitartással, akaraterővel és küzdéssel próbálta eddig motiválni nem csak a szakácsokat, de mindenkit, aki megtalálja magát az írásaimban. Nos. Be kell vallanom, hogy az utóbbi időben már csak az utóbbi maradt: a küzdés. Hónapok óta próbálkozok vele, hogy összefoglaljam nektek, hogy miért is nem írtam egy betűt se, és miért tűntem el. Ezzel az írással ugyanannyira tartozok nektek Olvasóimnak, mint Lázár Péternek vagy Kovács Ferencnek is, akik testközelből élték meg a küzdésemet, de kívülről csak annyit láttak, hogy nem stimmel valami velem, és végül az én problémáim, őket is megérintette. Legyen ez egy bocsánatkérés Nekik, Nektek, a családomnak, és mindenkinek, akiknek csalódást okoztam.

Jövőkép

Kezdjük az elején. Kicsit több, mint egy éve depresszióval küzdök. Ezt többnyire el tudtam nyomni. Eleinte munkával. Azonban az olyan időszakokban, mikor nem volt elég munka, vagy egyszerűen csak éppen két munka közt pihentem, könnyen előtört, és maga alá gyűrt. Nem hiába igyekeztem úgy olasz szezonból a hajós szezonra, hisz a mozdulatlanság kikészített. Nem szeretném itt több ezer virtuális vállon kisírni a problémáim, így nem mennék bele részletesen. De dióhéjban: az elmúlt lassan öt évemet mindvégig a munkára tettem fel. Arra, hogy az egyik jó helyről, egy még jobb helyre kerülhessek. Általában ebben semmi nem gátolt. Ha kellett 10 másik emberrel laktam együtt egy külvárosi romos lakásban, ahol áradt a fűszag a falakból, és a marihuána vásárlása nagyobb prioritást élvezett a lakótársaknak, mint a lakbér fizetése. Nem gátolt soha a magánéletem feladása sem a fejlődésben. Persze, erre nem biztos, hogy büszkének kéne lennem, mert sajnos jóval több lányt bántottam meg, és sebeztem meg, mint amennyi a megengedett. Minden egyes szakítás, minden egyes a költözéssel való, éppen csak kialakult élettér otthagyása csak tovább emelte a tétet. Mint a pókerben. Ha megadtad fogcsikorgatva már háromszor a tétet, akkor a végén nem dobhatod be. Hisz, akkor mindent feleslegesen áldoztál be. Valahogy így működtem az elmúlt években. Mi értelme lett volna az áldozatoknak, ha egy ponton feladom? Így lett az, hogy az elmúlt 5 évem alatt nem hogy egy fix, értelmes kapcsolatom nem tudott kialakulni, de még csak életterem se volt. A munkahely és lakhely közt ingadozva persze kialakultak barátságok, amik aztán az ismeretlen felé való húzásomnak köszönhetően sose mélyültek el, és többnyire szép lassan elhaltak. Mire kialakult az életem Salzburgban, jött az új kihívás Bécsben. Mire a londoni közegben tökéletesen éreztem magam, meglegyintett Olaszország. És talán valahol itt is kezdődött el az egész. Akik közvetlenül ismernek, tudják, hogy általában egy pozitív gondolkodású, optimista, vicceskedő figura vagyok. Nos, ez a figura azt hiszem Olaszországban szabadságra ment.

Kicsit könnyebb? 

Mikor tudatosult bennem, hogy valami nincs rendben, és folyamatos szorongás, lehangoltság, hirtelen hangulatváltozások csapnak meg, egyből neki álltam megkeresni a problémát. Mármint nem. Bárcsak. Az esti iszogatások alkalmával legalább annyira tompult az élet problémái felé való érdeklődésem, mint a munka alatt. Így hát egyre többször ültünk össze a többiekkel egy esti sörözéssel, ők szórakozás, én pedig inkább tompulás céljával. Persze,  nem szép dolog, és nem vagyok rá büszke. De itt kezdődött el az, hogy nem várhattam mindig arra, hogy mások is jöjjenek. Ha nem ért rá senki, hát egyedül ittam. Nem vagyok hülye, éreztem, hogy ez nincs így jól, és a szabadidőmben próbáltam keresni a megoldást. És mivel a problémaforrása a munkában van (mint ezt már sejtem), így úgy gondoltam, hogy a megoldás is a munkában lesz. Ha több munkám van, kevésbé van időm ilyenekkel foglalkozni, mint magánélet, és depresszió. Kapóra jött, hogy az egyik cikkem kapcsán volt egy hajós állásajánlatom, így hát fel is vettem a kapcsolatot. Tökéletes választásnak tűnt: 5 hónapra eltűnni a világ elől egésznapos munkában, távol a bajaimtól. Persze, ez akkor működött volna csak így, ha az ember problémái nem férnének bele a 23 kg-s poggyászba, amit a cég fizetett. Szerencsétlenségemre, én csak 16 kg-val utaztam, így bőven maradt hely, hogy a saját nevelésű démonokat magammal vigyem. Két és fél hónap. ennyi ideig bírtam, míg elő nem jött az, amit úgy véltem, hogy sikerült eltemetnem a munkában. A barátnőmmel másodjára is szakítottam, mert egyszerűen képtelennek éreztem magam, hogy hitegessem, hogy a munka iránti megrögzöttségem mellett képes vagyok energiát fektetni az életünkbe. Életünkbe? Még a sajátomba se voltam képes. Olaszországot követően az önmentő tervem végül visszafelé sült el: itt jött el valahol a második töréspont. Persze, valahol kapóra jött a hajó, hisz minden este söröztünk, és buliztunk, napközben pedig megállás nélkül robotoltunk. Havi 400-430 óra mellett, és heti 3-4 hajnali 4-5-ig tartó buli mellett, igazán nehéz akármi mást csinálni, mint aludni. Például a problémákat tökéletesen eltemeti egy ilyen életmód. Amíg tart.

Talán megbénít ez az ital vagy feledteti amiért jöttem...

Aztán jött a hazatérés. Hatalmas megkönnyebbüléssel, és új reményekkel tele. A hajón az utolsó időszakban már képtelen voltam akármivel is elfolytani a gondolataimat, és megtörtént az, ami még sose: bevittem a magánéletem a konyhába. Férfiként talán szégyen bevallani, de mikor azt vágta a fejemhez a séf, hogy "Azért mert a kapcsolatomat elbasztam, még nem kell a vacsorát is elbasznom"... na ott eltört a mécses. 5 év alatt nem fordult elő, hogy olyat mondjanak a konyhán, amitől elsírnám magam. Persze, tajtékozhattam volna, hogy nincs igaza. De az volt. Történetesen tényleg elrontottam. A vacsorát is. De végre hazatértem. Új munkaajánlat, új célok, új távlatok. Régi démonokkal. A munka sajnos nem úgy jött össze, ahogy én szerettem volna. Nem csak a partneren múlott, de rajtam is. Mivel a mozdulatlanság csak tovább fokozta a szorongásom, és mint kiderült, már a munkával se tudom tompítani rendesen, így hát úgy gondoltam odafordulok, ahova mindenki fordul, ha segítségre és megmentésre van szüksége. Nem, nem A Doktorhoz. Hanem egy paphoz. Így történt, hogy Tibi atya "szentélyében" hirtelen jobban elkezdtek ismerni, mint a munkahelyemen. Három hónapot töltöttem otthon. Hazudjak? Kinek? Magamnak nem tudok, nektek pedig nem szeretnék. A három hónap alatt összesen 8 nap volt, mikor nem részegen aludtam el. Ha nagyon pozitív szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy de legalább esténként mindig jó emberekkel ismerkedtem meg. És még lenne benne igazság is. Volt, hogy egyik kedves olvasóm felismert, és volt, hogy egy ilyen este alkalmával régi londoni lakótársammal futottam össze véletlenül Pest alkoholszagú utcáin. Persze soványvígasz ez, ha közben az ember a teljes megtakarítását alkoholra, féktelen bulikra és drogokra használja fel.

Spring!

Szükségem volt rá? Nem. De nem tudtam jobbat. És itt érkezünk el oda, hogy miért is nem olvashattatok tőlem akármit is, az elmúlt időszakban. Minden egyes nappal, egyre mélyebbre kerültem, és egyre kevésbé éreztem úgy, hogy hitelesen tudnék nektek írni. Nem csak receptekről, de akár arról, hogy mennyire megéri küzdeni, és kitartani a céljaink mellett. Ha túllendülök a depresszión egy pillanatra, akkor ezeket még máig így gondolom. Megéri küzdeni, és mindig kitartani. De tudni kell, hogy mi az a határ, amíg érdemes elmenni, és hogy át tudjuk-e úgy lépni, hogy abból ne szülessenek démonaink. Megbánás, bűntudat, lelkiismeretfurdalás. Remek hármas, és csak még többet vonz, ha nem képes kezelni őket az ember. Kitartás. De miért? Amikor az ember a híd szélén áll, és fél lába már a levegőben van, nem azért lép végül vissza az ugrástól, mert kitart a munka mellett. Hanem mert kitart azok mellett, akik fontosak. Mert nem teheti meg, hogy az ő problémái miatt, másoknak megnyomorítsa az életét. A három hónapos önpusztításom és önmarcangolásom során bár sok jó embert sikerült megismernem, akaratlanul is sikerült többeknek felkavarni az életét, és indokolatlanul megbántani másokat. Így, hát elkezdtem dédelgetni egy gondolatot, hogy messze kell legyek másoktól. Tőletek. Barátoktól. Ismerősöktől. Családtól. Félig-meddig ez már sikerült eddigre, de fizikailag gondoltam. Eltűnni, messze mindentől. 

A folyamat zajlik

Mikor olvasod ezeket a sorokat, talán azon gondolkozol, hogy a fent leírtak, tényleg elegendőek ahhoz, hogy depresszióssá váljon az ember, szerencsejátékokba, alkoholba és rosszabbakba fojtsa a lelki bajait... Nem tudom. A depressziót nem választja az ember. Kialakul. Vannak lelkileg erős emberek, és kevésbé erősek. Van aki simán megbirkózna azzal, amikkel én máig nem tudok. Érdekes, hogy erre éppen egy 17 éves lány ébresztett rá hajnali 3-kor a Humbák Művekben. Bár részeg volt, de ettől őszinte, és ki mondta azt, amit nem akartam akkor hallani. Másoknak nagyobb problémái vannak, és nem részegek minden este. Akkor én miért teszem? Itt kellett elgondolkoznom azon, hogy egyáltalán képes vagyok-e egyidejűleg a saját problémáimmal küzdeni és véghez vinni azt a munkát, amit a Kemencés Pizza nekem szánt. És a válasz sajnos nem volt. Ezúton szeretnék bocsánatot kérni a csapattól, hogy cserben hagytam őket, de valószínűleg jobban jártak így. A felmondásom napján összepakoltam, és hazatértem az örök menedékbe, a szülői házba Kaposvárra. Pár nap alatt találtam is külföldön munkát, így az "Eltűnök mindenki elől"-tervem jó úton haladt. Persze, majdnem túlságosan is jól haladt, mivel az 1000 km-es út, utolsó 60 kilóméterén az autópályán 130-as tempónál rászorítottak a szalagkorlátra, így csak a szerencsének köszönhetem, hogy végül nem fordultam keresztbe, szalagcímeket gyártva a sajtónak. Az autómat meglátva, természetesen már kevésbé éreztem magam szerencsésnek. A visszapillantót majdnem elhagytam, a vezető oldali ajtó beragadt, és egy keréknek annyi. No meg a karosszéria is megsínylette a dolgot. De azt mondják, lényeg, hogy én ki tudtam szállni. Utólag a kocsira tekintve, egész jól megúszta. És végülis én is elértem a hotelbe, ahol jelenleg is dolgozok. Ahogy kiértem, pár héttel később töröltem a Facebookomat, így végül elkezdhettem azt a remete életet, amire készültem, és úgy gondoltam, hogy segíthet megtalálni a bajaim. Egyelőre elég jó úton haladok. De megtanultam már semmit se elkiabálni.

Hogy miért írtam ezt a cikket, és miért kellett ez a sok ömlengés? Mert bár a blogot már hónapok óta elérhetetlenné tettem, sose akartam megszüntetni. És úgy éreztem, hogy tartozom nektek egy írással, hogy miért is nem találtok meg. És mert tartozom mindenki felé egy bocsánatkéréssel. Nem ígérem, hogy rendszeresen fogok írni a következő időben, de ahogy lesz energiám, és hitelességem ahhoz, hogy újból írjak, úgy meg fogom tenni. Sajnos ez nem egy sürgethető folyamat. Természetesen, dobálhatnék ki cikkeket hetente, hogyan csináljatok sajtos bagettet, de mint tudjátok, nem szeretem a rövid írásokat. Tartalom kell. És először nem a cikkekbe. Hanem belém.

A bejegyzés trackback címe:

http://egyszakacsnaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr8212683633

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.