Beszéld ki!
2018. január 31. írta: Szabadnapos Szakács

Beszéld ki!

A cigifüst terjeng a kabinban. Nem éppen megengedett a dohányzás, de mit lehet tenni. 130 napja hánykolódunk egy hajón szabadnap nélkül, és a szabályok egyre halványabbak lesznek. Egy újabb napnak van vége, s míg a börtönökben strigulákkal jelölik az időmúlását, addig nálunk a különböző kikötőkből összeszedett hűtőmágnesek, és a temérdek buliból származó képek díszítik a falat. Egy utolsó slukk, majd egymásra nézünk, és feltesszük a mindennap feltett kérdést: Megyünk inni?alcohol-killing-workout_2.jpg

Egy-egy ilyen esti mulatozás tökéletes módja annak, hogy lekapcsolódjunk a már már megszokottá vált stresszről, és a mindennapi gondjainkról. Igazából teljesen véletlen, hogy idekerültem. Mikor legutóbb írtam, úgy éreztem, hogy Vorarlbergben újból megtaláltam magam, és jó úton haladok, hogy visszatérjek. Persze tévedtem. Emberi dolog. Elvileg. Aztán egy nap jött egy hívás a hajós cégtől: Attila, nem ismersz valakit, aki egy hónapra be tudna ugrani? Nem ismertem senkit, de valamiért úgy éreztem, hogy nekem jót fog tenni, ha elvállalom. Negyed órával később már repjegyem volt, és egy héttel később már Lübeckben egy hotelszobában találtam magam. Valamiért úgy éreztem, ha kicsit elvonulhatok a világtól, az majd segíteni fog, ha egy kicsit elzárkózhatok, akkor rendszerezhetem azt, amit rendszereznem kell magamban. Amikor leszálltam a Hanseaticról, úgy gondoltam, soha többet nem szállok vissza hajóra. És megint ott voltam. A fehér hajón világít az MS Europa felirat. Nagyobb hajó, nagyobb személyzet, talán nagyobb kihívás is. Az útvonal teljesen barátságos: egy hónapos szerződés alatt az összes skandináv országot, Lettországot, Litvániát, és Észtországot is meglátogathatom. És az első nap már jött is a meglepetés. Nem akartam leszállni. És az első napi munkámat látva, ők sem akarták, hogy csak egy hónapot maradjak. Úgyhogy már aznap este megbeszéltük, hogy maradok. Sokáig. 

Burn out

Kiégés. Érzékeny téma, kevesen merik beismerni, pedig sokkal általánosabb jelenség, mint azt sokan gondolják. A hajózás során került elém egy séf vallomása, amiben a depresszióról, kiégésről és menekülésről beszél. És arról, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal. Egyszerűen egy olyan közegben, ahol lázasan is dolgoznod kell - különben a többiek azt mondják, gyenge vagy - , nem lehet bevallani, ha valaki mentális "betegséggel" küzd. Legyen szó itt depresszióról, vagy kiégésről. burnout1.jpgHogy is lehetne? Mikor Londonban 39,5 fokos lázzal ki se láttam a fejemből, és 12 óra munka után félénken rákérdeztem, hogy nem mehetnék-e el orvoshoz, a séf a fejemhez vágta, ne legyek p*nci. Hogy beszélhetnénk akkor arról a többiek előtt, hogy kiégtünk, vagy éppen depresszióval küzdünk? A kérdés nagyon jó, de végül ott találtam rá választ, ahol nem számítottam: a hajón. A hajós életről már sokat olvashattatok általam is, és más oldalakon is. Temérdek munka, rengeteg stressz, hatalmas feszültség. 260 kollegával összezárva a nap 24 órájában. Akivel dolgozol, azzal töltöd a szabadidőd, akivel a szabadidőd töltöd, azzal dolgozol. Egy ilyen közegben nehéz elválasztani a munkát a privát élettől. Munka közben a stressz miatt sokszor ordítunk egymással, majd este a bárban ezt el kell feledni. Ami a konyhában történik, az ott is marad. Ott kell maradnia, különben rövid idő alatt verekedések alakulnának ki. Nem egyszer küldtem ki ordítva pincért a konyhából, majd aznap este ismét együtt ittunk. Tehát a stressz. És hogy mi a válasz arra, hogy hogyan is vállalhatnánk fel mentális vagy lelki problémáinkat egy ilyen közegben? Úgy, hogy az összezártság egy idő után aféle bajtársias közeget is kovácsol, ha megfelelő emberek dolgoznak együtt. És barátságokat. 

Beszéld ki!

A kiégés vagy depresszió ami utolért engem az utóbbi évben nem egyedülálló. Ahogy az sem, hogy nem beszéltem róla senkinek. Még a saját szüleimnek se, akikkel nagyon jó kapcsolatom van, és bármit meg tudtunk és meg tudunk beszélni. Egyszerűen szégyelltem. Gyengeségnek véltem, hogy nem bírom a tempót, amit választottam. Úgy gondoltam, egyedül megoldom. A legrosszabb döntés, amit ember hozhat, ha problémái vannak. Ha az ember beteg, elmegy az orvoshoz. Miért kellene másképp kezelni mentális vagy lelki problémákat? Ha problémáid vannak, beszéld ki. Vedd észre, hogy hol van a támogató közeged. Nekem a családom volt az egyik ilyen. Illetve az egyetlen. Amíg hajóra nem szálltam. Majd ott olyan kollégákra találtam, akiket ma már nem kollégának, hanem barátoknak hívok. Svájcból, Ausztriából, Németországból, és meglepő módon Magyarországról. Mivel a hajón a családom nem lehetett mellettem, így az elmúlt öt hónap alatt kis csapatunk volt az, aki összetartott. Minket. Engem. Mindannyiunkat. Mindannyiunknak meg voltak a saját problémái. Nőügyek, pasiügyek, stresszes munka, igazságtalan főnök, identitászavar. Annak ellenére, hogy csak pár hónapja ismertük egymást, mégis összetartottuk magunkat. Akik németül tudnak, nekik ajánlom figyelmükbe a "So schön kaputt" című számot. Mi vagyunk. Mindenkinek meg volt a saját problémája, a saját ördöge, és saját keresztje, de ott voltunk, hogy önmagunk maradjunk. Ha már épp aludtam, de csörgött a telefonom, hogy menjek most azonnal a bárba, akkor 2 percen belül - ha nyúzott arccal is - de ott voltam, hogy a cserbenhagyott kollégát vigasztaljam. És ha én voltam épp a padlón, és eldöntöttem, hogy ma este a sarokban egyedül iszok, akkor a többiek nem hagytak békén, amíg vissza nem tértem legalább a csocsóasztalhoz, vagy el nem mentem aludni. A legrosszabb amit tehetsz, ha eltört a kezed, hogy úgy gondolod, majd otthon összeforr. Ugyanez igaz a lelki betegségekre is. Valami oknál fogva a lelki betegségekről nehezebb beszélni, mert az emberek gyengeségnek érzik, és sokszor a külvilág is rosszul kezeli, lenézően tekint rájuk. Be kell vállalni, és megtalálni azt az életünkben, akinek beszélhetünk róla. Ahogy elkezdesz róla beszélni, úgy egyre könnyebb lesz elfogadni, hogy normális vagy, csak beteg. De ez csak egy állapot, nem pedig végállomás. És ha ezt el tudod fogadni, akkor tudsz rajta változtatni. Mert pszichológus nem tudja megoldani. Ő segíteni tud. Antidepresszánsok nem oldják meg, csak a tüneteket enyhítik. A problémát végül neked kell megoldani, de nem egyedül. Segítséget nem szégyen kérni. Sajnos mire eddig a pontig eljutottam átestem olyan dolgokon, amiken nem kellett volna, és amikre nem vagyok büszke. Alkohol, antidepresszánsok, pár könnyebb drog. Még nem vagyok kint. De már látom, merre kell elinduljak.Köszönhetően annak, hogy mindig volt mögöttem, aki segített. Aki akkor is mellém állt, mikor mindenki más elsétált felettem, és átnézett rajtam. Aki akkor se fordult el tőlem, amikor vállalhatatlan voltam. Ezt a cikket nekik szánom. És nektek.

Ezt a cikket anyámnak, apámnak, testvéreimnek, Ursinnak, Selenának, Rebeccának, Alexnak és Manuellnek szánom. És nem utolsó sorban Bek Alexandrának, aki nélkül valószínűleg nem lettem volna képes ezt az egészet végig csinálni.

Hamarosan visszatérek! A motiváció meg van, és majd egy év kihagyás után úgy érzem, újból van miről írnom. A követőimnek, akik még mindig szívesen olvasnak, és várnak új cikket hálás köszönet a kitartásukért. Remélem a jövőbeli cikkekkel be tudom bizonyítani, hogy nem volt hiábavaló a várakozás.

A bejegyzés trackback címe:

http://egyszakacsnaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr713619498

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.