Hajónapló 74. nap: Az érem két oldala
2017. január 04. írta: Szabadnapos Szakács

Hajónapló 74. nap: Az érem két oldala

Végre az Antarktiszra érkeztünk! És már le is tudtam szállni egyszer, és feledhetetlen látványban volt részem. De az éremnek van másik oldala is: szilveszteri hajtás.img_2201.JPG

Boldog Új Évet!

Túl szép is lenne természetesen a sztori, ha csak hajózgatnánk, néha picit itt-ott dolgozgatnánk, és egésznapokat a tengerpartokon töltenénk. Illetve, vannak ilyenek a hajón, de őket vendégeknek hívják, és semmit se kell dolgozniuk. Bár ők fizetnek érte - nem is keveset, egy ilyen út átlag 10-12 ezer euró/fő-től indul -, minket pedig fizetnek érte. A karácsonyi hajtásról már olvashattatok, és igazából most visszagondolva, a szilveszterihez képest egy laza bemelegítés volt. Mármint nekem. A többieknek valahogy nem jutott annyi munka.Hasonlóan a karácsonyi menetrendhez, szilveszter estére is ünnepi menüt kellett készíteni a személyzetnek, de valahogy úgy jött ki a lépés, hogy az ünnepi menü 60%-a rám esett, míg a maradék megoszlott a többiek közt. Így gondoltam, hogy aznap egy fél órával korábban bemegyek dolgozni, hogy utolérjem magam. Persze, amikor a séf összeállította az aznapi menüt, nem számolt azzal, hogy fizikai korlátokba fogok ütközni. Talán nehéz elképzelni, de két 80 literes billenőüst, és hat 20 literes fazék nem volt elég ahhoz, hogy folyamatosan dolgozni tudjak. Gulyásleves az éjféli büfére - echte ungarische! -, marhahúsleves a bárba, csirkehúsleves és sütőtökkrémleves ebédre, csirkés currykrémleves a személyzetnek, krumplileves az étlapra, és zellerkrémleves a vacsoramenüre. Ezen felül még a köretekkel is meg kellett küzdenem, illetve a személyzetnek egy kis tésztaételt összedobni. 120 főre. Úgyhogy végül be kellett látnom délben, hogy hiába a kapkodás, lehetetlen végeznem, mivel egyszerűen nem lehetséges párhuzamosan dolgozni a fazekak és a hely hiányában, így beletörődtem: nem csinálok szünetet ma. A többiek délután kettőkor kirohantak a konyhából, és már ki is mentek az Antarktisz első szigetére, míg én bent maradtam, és próbáltam utolérni magam. A szünet kihagyásának egyetlen előnye, hogy egyedül dolgozik az ember a konyhában, minden edény és fazék az övé, senki se akadályozza, és bömböltetheti a Slipknotot, ha kedve tartja. A szünetemet átdolgozva végül este 6-ra utolértem magam, és addigra a többiek is visszatértek a pihenőből, majd gyors meetinget tartottunk, miközben én két kólát magamba döntöttem. Átfutottunk még egyszer a szilveszteri vacsora mikéntjén, majd az éjféli büfére kitérve a séf, közölte, hogy az Attila csinálja az éjféli büfét. Talán enyhe keserűség érződik a soraimból, de a konyhacsapatból mindenki más 22.30-tól a szilveszteri buliban sörözött, és pezsgőzött, míg én a séffel és helyettes séffel az éjféli büfét készítgettem elő. Persze amint elkészült a büfé, ők le is léptek, és közölték: Attila, ha vége van, pakolj majd vissza. Így végül ők is odaértek, én pedig még hajnali kettőig mosollyal az arcomon kínálgattam a vendégeknek a fánkokat, és apró falatkákat. Végül a büfé visszapakolásával végeztem, majd megvacsoráztam. Megvacsoráztam. Ez azért túlzás így. Egyik kezemmel fánkot tömtem magamba, másikkal gulyáslevest kanalaztam, gondoltam egy helyre megy. Még egy röpke pillanatig megfordult a fejemben, hogy végülis már felesleges aludni menni, neki állhatnék a másnapi menünek most hajnalban, de a londoni tapasztalataimból tanulva, nem vágtam bele abba, hogy kihagyjak egy teljes alvást két műszak közt. 19,5 óra bőven elég volt aznapra, úgyhogy 4 óra alvást követően, kezdtem el csak újból dolgozni.

Antarktiszimg_2194.JPG

Az érem szebbik oldala. Azt hiszem, mindannyian ezt várjátok, hogy erről írjak. Meglepő, hogy gasztroblogot vezetek, és mégis úgyérzem magam, mint a NatGeo újonnan felvett munkatársa, de egyszerűen lehetetlen nem erről beszélni. A január elsejét átvészeltem, és este igazából olyan fáradt voltam, hogy szerintem meghaltam, és harmadikán csak kötelességtudatból támadtam fel, hogy dolgozni kell. De eljött a nagy nap: végre lett időm, hogy kimenjek az Antarktiszra. Volt egy kis félsz bennem, miközben a kamerámat pakoltam össze izgatottan, mert elfelejtettem feltölteni az aksiját, és éppen csak volt rajta töltés. Azt hiszem, a fejemet vertem volna a falba, ha lemerül az első kép után - mint Firenzében - . Igazából ha csak motorcsónakkal megyünk egy kört, az is felejthetetlen lett volna. Elképesztően lenyűgőzőek a hatalmas jéghegyek, és a méternyi vastag hótakaróval fedett hegyek.img_2215.JPG A partraszállást követően legyűrtük a gyenge német ellenállást   egy antarktiszi túrákra szakosodott vezető fogadott minket, aki gyorsan elmondta még egyszer a szabályokat: merre sétálhatunk, milyen állatokat láthatunk, (milyeneket nem tapogathatunk), és mire vigyázzunk. Közölték, hogy figyeljünk oda, mert a gleccserek megmozdulhatnak, és nem lenne jó, ha ránk esne pár kiló, vagy tonna hó. Persze, ezek a gleccserek tőlünk kilométerekre voltak,de azért jónak tartották szólni, nehogy valaki önkéntelen hóangyalosdit játszon. El is indultam gyorsan pingvineket vadászni, amiről később kiderült, hogy inkább azoknak a kerülgetéséből fog állni. Legutóbb azt írtam, ha egy pingvin önként jön hozzánk közel, nem kell elfutnunk. Nos, de. Pár száz méterenként túravezetők álltak, és ha egy pingvinnek láthatóan elálltuk a leendő útját, akkor félreállított bennünket. Természetesen a pingvinek mindig azon a nyomvonalon akartak sétálni, ahol mi is sétáltunk, így kénytelenek voltunk utat adni nekik, és a térdig érő hóba gázolni, majd várni, hogy elhaladjon a pingvin. A pingvint persze mi is érdekeltük, úgyhogy volt, hogy megállt és nézett minket, mi meg őt. Aztán tovább totyogott. Volt pár vállalkozó szellemű pingvin is, akik a méteres hóban küzdötték előre magukat. Néha elestek, olyankor a hasukon szánkóztak, de mindenképp vicces látványt nyújtottak. Nem beszélve arról, ahogy fészket építettek. A nőstények a tojásokra fekszenek, hogy azokat melengessék, a hímek pedig körberakták őket kövekkel. Fa nincs, úgyhogy kövekből raknak fészket. Elég hosszasan tanulmányoztam őket, és máig nem jöttem rá, milyen logika alapján választja ki a hím az alkalmas követ, de válogat. Az biztos. Nagyjából 5-10 percig kutat a kövek közt, mire egyet kiválaszt, és azzal oda totyog a párjához, hogy odadobja neki a követ. Majd megy a következőért. Így végülis már értem, hogy mivel tellik a pingvinek mindennapja. Mire körberakja a nőstényt, a kicsik ki is kelnek, aztán kezdődik újból. Még érdekességképp megtudtuk, hogy a pingvinek azért fekete-fehérek, mert így rejtőzködnek a ragadózók elől a vízben. Ha éppen úsznak, akkor a tenger aljáról felfelé leselkedő ragadózók számára a fehérhasuk összeolvad a felszín fényével, és így nehezebben veszik őket észre, míg a fentről lefelé leselkedő ragadózók számára a fekete pingvinhát olvad egybe a tenger aljával. Így többnyire gond nélkül úszkálnak a vízben, nem zavartatva magukat akkor se, ha épp egy motorcsónak közeledik. És talán még emlékeztek arra, hogy figyelmeztettek minket, hogy a fókákkal óvatosan, mert veszélyes állatok lehetnek. Hát, az igazat megvallva, egyet találtunk, és az is szabadidejében azt játszotta, hogy egy kő. Feküdt, és meg se moccant. Tehát nem tűnt egy vérengző vadállatnak, így még könnyű volt fényképet is készíteni róla!
img_2156.JPG De, most már hagyom, hogy helyettem a képek beszéljenek, hisz már sok helyen jártam életem során, de ilyen helyen még soha! És bár leírni, vagy lefotózni nem lehet, mégis megpróbáltam!

A bejegyzés trackback címe:

https://egyszakacsnaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr311702221

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.