Hajónapló 108. nap: Üzemen kívül
2017. február 07. írta: Szabadnapos Szakács

Hajónapló 108. nap: Üzemen kívül

Régen jelentkeztem már, és a mostani Antarktisz túrából még csak képekkel se tudtam szolgálni. Nem véletlen. Nyakamba szakadt a munka. Egyre többször jut eszembe egy sor: kívül emberiek, de belül robotok.

Igazából a cikknek azt a címet akartam adni, hogy 100 nap alatt a Föld körül, majd rájöttem, hogy még nem értem körbe a Földet, és már jóval több telt el, mint száz nap. Számszerint 41 nap választ el attól, hogy végül Ecuadorban repülőre szálljak, és egészen Budapestig repüljek. Jelenlegi fizikai állapotomat, valószínűleg egészen Amszterdamig aludni fogok. Legalábbis remélem, hogy ott felébresztenek, hogy át kéne szállnom. Mielőtt valaki úgy érezné, hogy ennyire számolom a napokat, ez a hajón természetes. Mindenki fejből tudja, hogy pontosan hány napja van vissza. Nem mintha nem élveznénk. Persze, nehéz, és kikészíti az embert, de valami perverz élvezetet mégis nyújt. Vagy talán valami fura büszkeséget, hogy igen, megcsináljuk. Megcsináltuk. Bevallom, hogy több, mint két hete  fel se tudtam nézni a blogra, olyan fáradt voltam. A január kicsit húzósra sikeredett, valahogy mindig sikerült úgy összehozni a menüket, hogy túlórákat kellett vállalnom, így sikerült egyéni rekordot felállítanom, mivel az utolsó 30 napban összesen 450 órát dolgoztam. Na jó, igazából csak ha felfelé kerekítem. Ha pontos akarok lenni, akkor 434-et dolgoztam, de még ezzel is bőven túlléptem az eddigi (420 óra) rekordomat. De holnaputánra már meg lesz a 450. óra is. Persze ennek van anyagi előnye is, mivel kifizetik a túlórát, de attól még a fáradtság olyan szintjére jutottam el, mint még soha. Nem mintha ezzel szakácstársaim közt egyedül lennék. A túlóradíjon felül természetesen van egy másik eredménye is a sok munkának: a kezdeti 2,96-os osztályzatomat (amit 20. napom után kaptam) sikerült 1,93-ra javítani, ami a konyhában elég jónak számít. (Német rendszer, tehát az 1,00 a legjobb, és 5,00 a legrosszabb.) 

Személyzeti konditerem

Aki követi egy ideje az írásaimat, az tudja, hogy a szakácskodás nem egy könnyű fizikai munka. Napi átlag 12-15 órás futás. Van, hogy reggel 6.30-kor kikel az ember az ágyból, és legközelebb csak éjfélkor ül le. A napokban nehezítette a terhelést az is, hogy kezdtünk kifogyni a készletekből, és így a személyzetnek kevesebb ásványvíz jutott. Márpedig a 40 fokos konyhában nem árt, ha van mit inni. A csapból sajnos hideg víz nem folyik, és amúgy se ivóvíznek szánták azt a hajón. De végül valahogy túléltük. Aztán jött a neheze: heavy loading. Azaz az áruátvétel. Legutóbb fals számot írtam, mert félretájékoztattak. Most tudtam meg, hogy legutóbb 65 tonna árut kaptunk. Na most 82 tonnát. Reggel 8-tól délután 4-ig megállás nélkül kellett pakolnunk. Persze voltak, akik megtalálták, hogy hol nem találják meg őket: elbújtak a zöldségraktárban ha éppen a szárazárut pakoltuk, vagy a szárazáru raktárban ha a zöldséget. Közben egy-egy sört lehúztak, és becsípve segédkeztek itt-ott, hogy lássák: ők is dolgoznak. Mi, többiek pedig szószerint vért izzadva pakoltunk, hogy minél gyorsabban végezzünk. 30 kilós lisztes zsákokat dobáltunk egymásnak, mert nem volt elég ember a csatárláncban, és a 40 literes söröshordókból is érkezett 40 darab, így azt végül ketten kellett elpakolnunk. Felcipelni egy lépcsőn, majd lecipelni egy másikon. Az áruátvétel mérlege végül egész pozitívan zárult: pár horzsolással és egy zúzódással megúsztam. A homlokom csak majdnem szakadt fel, mikor egy 50 kilós fagyasztott malaccal megcsúsztam a húsfagyasztóban, és lefejeltem a ventilátort, és a csuklóm se tört el, mikor a cukrászlány úgy gondolta, hogy ő bizony elbírja a 30 kilós lisztes zsákot, ami végül aztán a csuklómra esett. De ilyenek előfordulnak: sietni kell, hisz este ugyanúgy 160 főre van vacsora, és még azt is elő kellett készíteni. Amint az utolsó söröshordót is betuszkoltuk a helyére, már rohantam is a kabinba átvenni egy tiszta szakácskabátot, majd vissza a konyhába, hogy este 6-ra elkészüljek mindennel. A többieknek valahogy szerencsésen jött ki a menü, de ők aludtak még két órát, mielőtt neki álltak volna dolgozni megint.  

Out of order

Természetesen lazításra is megtaláljuk az alkalmat, és muszáj is kikapcsolódni néha. Persze, hullafáradt az ember, de munka után pár sör a kollégákkal, vagy karaoke partin kicsit több belefér. Üzemen kívül. Nem véletlen kapta a cikk ezt a címet. Míg a Moody's az AAA-s minősítést osztogatja, addig az első tiszt az OOO-st adta meg ma nekem. OOO, azaz out of order. Üzemen kívül. Persze, nem vagyok rá büszke, de most eltekintek az álszenteskedéstől. Ezt a besorolást akkor érdemli ki valaki, ha a véralkoholszintje magasabb a megengedett 0,5 ezreléknél. Nekem ennek majdnem a dupláját sikerült produkálnom még 6 óra alvást követően is. Igazából, a sok munkának meg van az ára, és igazából már a parti előtt a nyakamba akaszthattam volna egy "Üzemen kívül" táblát. Testileg, és lelkileg is passzolt volna. Úgyhogy a személyzeti buliban pár búfelejtő vodkára beugrottam, amiből végül több lett, mint gondoltam. Ma a pultossal összevitatkoztunk, hogy melyikünk hibája, mert ő mondta, hogy lassítsak, de szerintem a lassíts, és az állj meg közt nagy a különbség. No meg, ha az ember egy egész üveg vodkát megiszik, akkor mindegy, hogy lassan, vagy gyorsan teszi. Lényeg a lényeg, hogy a kabinba visszavezető útra már nem igazán emlékszem, csak arra, hogy a kabinban a lakótársam kérdezi, hívjon-e orvost? Én erre még annyit tudtam válaszolni, hogy inkább papot, majd másnap reggel felébredtem. Meglepetésszerűen mindenféle másnaptól mentesen. Tökéletes kondícióban robogtam be a konyhába, ahol egyből az irodába hivattak. A séf hallotta a tegnap esti kálváriámat, és meglepődve tapasztalta, hogy nem aludtam el, és teljesen friss, és üde vagyok. Azt hitte, hogy fél óra késéssel, ázott fejjel kúszok be a konyhába. De még ez se változtathatott azon, hogy a hídra kellett mennem alkoholtesztre. Mint kiderült, végül az orvos átjött még este a szobámba, aki az állapotomat tekintve, egyből értesített az első tisztet. Végül a hídon 0,94 ezrelékes véralkoholszintet mértek, így közölték, hogy nem dolgozhatok, menjek el aludni délig. Majd jöjjek vissza. A konyhába visszatérve, közöltem a séffel a híd utasításait, majd mondtam, hogy ez biztos csak egy tanács, úgyhogy akkor elkezdek dolgozni. Majd kiderült, hogy ez nem vicc. Szigorúan be kell tartani. Így történt meg, hogy arról vitatkoztam a séffel, hogy igenis képes vagyok dolgozni, és nem akarok aludni menni. Bár egyetértett velem, de ha csak elvágnám az ujjam, vagy akármi baleset történne, pontosan tudnák a hídon, hogy ittas voltam, és utána nem csak én, de a séf is bajba kerülne. Végül megadtam magam, és az elmúlt 108 napban először délelőtt 11 óráig aludtam. Persze előtte belapátoltam fél kiló filippínó rizst, és négy sült kolbászt, majd leöblítettem egy liter vízzel. Nem egy klasszik reggeli, de bíztam benne, hogy majd ez felszívja az alkoholt, és visszamehetek korábban is dolgozni. Végül sikerrel jártam, mert 11 órakor már csak 0,31 ezrelékes vérszintet mértek az alkoholomban, így visszamehettem dolgozni. Az egész sztoriért cserébe a hotel menedzsertől írásos figyelmeztetést kaptam, a többiektől a konyhán pedig legalább öt tucat viccet. Séftől a mosogatóig mindenkitől.  A séf nem ragaszkodott a figyelmeztetésemhez, mert szerinte munkaképes állapotban jelentem meg, egyszerűen csak papíron nem voltam munkaképes. Előfordul a legjobbakkal is. Hát még velem. Volt Londonban rosszabb is. 

Üzemen kívül

És még egy ok arra, hogy üzemen kívül címmel írok. Mint említettem: már nincs sok vissza, és végre üzemen kívül leszek. Illetve a hajón kívül. 2012 óta vagyok külföldön. Megfordultam már Tirolban, Finnországban, Salzbugban, Bécsben, Londonban, Toszkánában, Rómában, Nápolyban, Brüsszelben, Indonéziában, nagyjából teljes Óceániában, Chilében, Argentínában és az Antarktiszon. És most, 5 év után hazaköltözök. Megpendítettem már nektek, hogy hamarosan kóstolhattok a főztömből. Nos, ez így igaz: március 22-én este 11-kor száll le a gépem, majd másnap már bele is kezdek a következő sztoriba. Amit igazán szeretni fogtok. Hát még én! Végre úgy dolgozhatok, hogy az én ízvilágom érvényesülhet. Azaz, konyhafőnök leszek a belvárosban. Sokáig gondolkoztam az elmúlt 5 évben, hogy a fine dining vagy a "normál" gasztronómiában képzelem el a jövőmet. Végül arra kellett rájönnöm, hogy a vendéglátás nem rólam, hanem a vendégről szól. Magyarországon nagyon jó fine dining éttermeink vannak, és évről évre egyre több Michelin csillagunk. De a gasztronómia "középrétegében" bizony hatalmas űr van, és rengeteg gond. Pedig pont ez az a része a gasztronómiának, ami a tömeget eléri, ami a hétköznapokba beletartozik. Szeretem a fine diningot, de az úgymond "alkalmi" étkezés. És sajnos az otthoni anyagi helyzetet tekintve nem a közembereknek árazott ágazat. Így hát, ne féljenek azok, akik megbotránkozva tekintenek a szalonnalekvárra, és a kenyérfagylaltra: amibe most belevágok, az street food lesz. Amit egyelőre elmondhatok: minőség, füst és vasút! Ebből csak az első kettő lesz az étteremben, a harmadik csak a közelében!img_9846.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://egyszakacsnaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr4912156461

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.