Egy szakács naplója
2018. november 19. írta: Szabadnapos Szakács

Egy szakács naplója

2 hosszú éve, hogy felhagytam a rendszeres írással, és bevallom, nem egyszerű újból neki állni. Nem azért, mert ne lenne meg a motiváltságom, de nehéz visszazökkenni. Nem tartanám méltányosnak, ha ennyi kihagyás után kapnátok egy szimpla receptes cikket, úgyhogy mielőtt újból recepteket, és technikákat olvashatnátok tőlem, egy kicsit az elmúlt két évről írnék.

26731561_2067792923247541_3295193582102878222_n_1.jpg

Voltak persze cikkek hébe-hóba, nagyrészt tudtátok is talán követni, hogy merre járok, mi csinálok, de még jómagamnak is nehéz felvennem a fonalat ennyi idő után, hogy várhatnám el tőletek? Akik kitartóan követtek, talán tudják, hogy a blogírás elhanyagolása párhuzamosan önmagam elhanyagolásával történt, és ennek tudható be "az alkotói válság". 

Boldog békeidők

6 év dolgozok a szakmában, és az első 4 évemet töretlen sikerként éltem meg. 19 évesen konyhasegédként kezdtem, de 20 évesen már egy Michelin csillagos séf alatt dolgozhattam, és főzhettem - még ha csak reggelit is - olyan neveknek, mint Arnold Schwarzenegger, Rupert Stadler, David Guetta, és több tucatnyi híres személyiségnek. 22 évesen már Gordon Ramsay konyháján tanulhattam, hogy mi is az igazi konyhai fegyelem, mennyire keveset tudok még a szakmáról, és mit jelent vért izzadva küzdeni a célunkért. A heti 70-80 órányi munka mellett pedig még arra is volt energiám, és motiváltságom, hogy rendszeresen írjak. Volt, hogy hetente két cikkel is megleptelek benneteket, bár ahogy fejlődtem az írásban és főzésben, a kezdeti cikkeim nagy részét úgy kellett újra írnom, kijavítva a saját hibáimat. Interjúk készültek velem különböző platformokon, a követőim száma elérte a 30 ezret, különféle megkeresések érkeztek. Aztán a toszkán nyarat követő hajózást követően valami elpattant. 

A lejtőn lefelé

Igazából, nem a hajózás után jelentkezett az első repedés, de nagyjából addig tudtam elodázni, hogy az egészet felvállaljam, hogy valami már nem stimmel. Közel fél éven át el tudtam rejteni a blogról, hogy a kezdeti motiváltság, elszántság, valahol ott maradt Óceániában. Miközben Indonéziától az Antarktiszig bejártam a déli földtekét, könnyedén takarhattam az izgalmasabbnál izgalmasabb sztorikkal azt, hogy fogytán az akaraterő. Aztán jött az itthoni vergődés, próbálkozások Pesten, hogy megvessem a talpam, de itt már a saját józanságomat ugyanannyira megkérdőjeleztem, mint a szakmai hozzáértésem, és tovább álltam. Vorarlberg volt hivatott a megváltást hozni, de ehelyett, csak mélyebbre csúsztam és odáig jutottam, hogy az eddig ismert egész világ elől elbújnék, míg rá nem jövök, mi is a bajom. Persze, ha most beszélhetnék akkori önmagammal, jól orrba vágnám, hogy ilyen állapotban a legrosszabb elvágni magunkat a támogató környezettől. A mesékben, filmekben és történetekben nagyon jól hangzik, hogy elvonulunk a világ elől, és meditálva megoldjuk problémáinkat, de a való életben ez legkevésbé működik. Főleg, ha a valós probléma a társasági élettől való eltávolodás. De hibázni emberi dolog, nem? Hibáiból tanul az ember, de működésbe lépett a deus ex machine is - lehet, még régebben valamivel kiérdemeltem? -, és bár nem a legjobb megoldás lett volna elfutni a világ elől, mégis ahova futottam egy új világot találtam, új emberekkel. És nagyjából itt kapcsolódik be a legutóbbi lelki fröccsös cikkem. Aki lusta lenne olvasni, vagy netán már olvasta, de még egyszer nem rágná magát át rajta: az MS Europa fedélzetén eltöltött idő alatt olyan kollégákra, és barátokra leltem, akik nem csak hogy képesek voltak elfogadni az önrombolásom, de segítettek, még akkor is, mikor azt nem érdemeltem meg. Így sikerült végre önmagamat kívülről látni, és felfogni: valami nagyon elcsúszott bennem az elmúlt években. Itt sikerült magam rávenni, hogy szakemberekhez forduljak, amit bár elsőre nem mer be vallani az ember az ismerőseinek, mégis egyik legjobb döntésem volt hosszú ideje. Több remek szakemberrel való találkozás során sikerült felhagynom elsőként az antidepresszánsokkal, majd végül az alkohollal is. Szerencsésnek vagyok mondható, hiszen a gyógyuláshoz nem elég egy jó szakember, szükség van a támogató közegre is, és akármennyire is megvetendő volt sokszor a viselkedésem, mégis nagyon sokan kitartottak mellettem. 

Nem tarthat a súly a víz alatt

Szóval újra itt. Újra önmagamnál. Újra a blogon. Mióta július végén leszálltam a hajóról, nem dolgoztam konyhán, sokkal inkább törekedtem arra, hogy visszataláljak magamhoz. 4 hónapon keresztül mellőztem a konyhai munkát, és próbáltam rájönni, mihez is kéne kezdjek magammal. Közel 26 évesen már másképp állok a munkához, mint 20 évesen, és igen is törekszem arra, hogy egy egyensúlyt találjak munka és magánélet közt, hisz épp ez volt az, ami anno eltérített az útról. Hogy egy szakember szavait idézzem: lelkileg kizsákmányoltam magam a szakmai célokért. De mint írtam: az ember tanul a hibáiból. Most már a munkahely választásnál ugyanannyira fontossá vált a szabadidőm, mint az, hogy mennyit tanulhatok, vagy kereshetek az adott helyen. Fiatalabb már én se leszek, és előbb vagy utóbb nekem is kell gondolnom olyan ördögtől való dolgokra, mint barátnő. (Remélem a jövendőbeli, ezt a sort nem olvassa.) Tehát eljutottam arra a pontra, hogy igenis fontos a munka-élet egyensúly, hisz anélkül csak robotok vagyunk, és még ha pár évig lehet is bírni, egy idő után rámegy az ember mentális egészségére. De ehhez a felismeréshez szükséges volt bizonyos hibákat elkövetnem. 

És hogy merre tovább?

Ami a munkát illeti, jövő héten repülök ki Manchesterbe, hogy megnézzek egy ottani éttermet, a 20 Storiest. Az étlapja már most kellemesen idézi a londoni időket, ami nem véletlen, hisz az akkori londoni konyhafőnököm keresett fel az ajánlattal a napokban. Menjek ki, nézzem meg, döntsem el, hogy tetszik-e. Ha igen, már kezdhetek is.
A blogon továbbra is szeretnék sztorikkal szolgálni, de egyelőre a kaposvári mindennapok nem hiszem, hogy lenyűgöznének benneteket. Sokszor még engem se. Bár valljuk be, teszek érte rendesen, hogy érdekessé váljanak. Ezenfelül szeretnék visszatérni a régi "technikás-trükkös" cikkekhez, és úgy néz ki feladom azt az elvemet is, hogy "sima" receptes cikkeket nem nagyon szeretek írni. A hét közepétől elindul egy ázsiai receptekkel tele tűzdelt recept sorozat is. Aztán az olvasottság, és a visszajelzés eldönti majd, van-e jövője. Hisz, ha a vendéglátás a vendégről szól, akkor a blogolás pedig rólatok.

A bejegyzés trackback címe:

https://egyszakacsnaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr7513754100

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.