Szóval hajó. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megjelenek az első cikkemmel, de egyszerűen annyi mindenről tudok írni 2 nap után, hogy muszáj jelentkeznem. Helyzetjelentés az Indonéz szigetvilágból.

Tehát Olaszországot felváltotta a tenger. A főbb útvonalról már itt-ott szót ejtettem: Baliból indulunk, Chilére át, majd le az Antarktiszra, végül pedig fel Ecuadorig. Nagyjából ott fog lejárni a szerződésem. Persze sokan riogattak azzal, hogy jó dolog a hajózás, de a munka miatt semmit nem fogok látni a világból, csak a konyhaablakon át. Nos, ezt már az első nap cáfolták. De mielőtt a közepébe vágnék.

Budapest - Doha - Denpasar

Sokat repültem már, de eddig mindig fapadossal, így kellemes meglepetést okozott az, hogy nem csak hogy van helye a lábamnak, de még tévét is, és vacsorát is kapunk. Miután felfrissítettem a német tudásom a Warcraft filmmel, gondoltam sétálok egyet, és belebotlottam egy magyar családba, akik a Konyhafőnökös szereplésemet követően felismertek. Igen, két napnyi szereplést követően. Ők épp Japánba tartottak, én Denpasarba, tehát Doháig el is beszélgettük az időt, majd ott elváltak útjaink. A vendéglátásban már megtanultam, hogy mindenhol ott vannak a magyarok, de hogy a denpasari járatra való átszállás során Dohában pont egy olyan sorba álltam be, ahol magyar ügyintéző állt. Hát. Kicsi a világ, annyi biztos! Végül Dohától egészen Denpasarig (közel 9 órás repülőút) sikerült aludnom, majd valahol Szingapúr felett felébredtem, pont ebédidőben. Mármint otthoni időszámítás szerint. Denpasarban leszálláskor délután 5 volt, míg otthon éppen csak 11 óra. 

Bali, Denpasar

Azt hittem bírom a meleget, de hát kiderült, hogy más a hőérzet, ha még párás is a levegő. Hiába érkeztem este 8-kor a hotelba, és kellett másnap már 6-kor felkelnem, úgy gondoltam, hogy ki nézek az indonéz éjszakába. Egyrészről ijesztő tudott lenni, mikor kihalt sikátorok földes útjain kerülgettem a pocsolyákat, majd jött velem szembe egy robogós - mert Balin mindenki motorozik -, végigmértek, és tovább mentek. Aztán egy fél óra bolyongást követően megtaláltam az utat az éjszakai élet felé, és szétnéztem a bazárok, és sörözők közt, no meg persze ettem is. Ha már Indonézia, akkor nasi goreng. A tálalás teljesen puritán, de az ízek tökéletesek. És mindössze 1100 forintnak megfelelő rúpiáért vacsoráztam meg, egy hideg sör kíséretében. A kötelező hűtőmágnes vásárlást is sikerült letudnom. Tudni illik, édesanyánknak mindig hűtőmágnest veszünk testvéreimmel, akármerre járunk. Így Chicagótól Finnországon át most már egészen Indonéziáig egész sok helyről van már neki. Lassan egy új hűtőt kéne venni? Lényeg a lényeg, másnap reggel nagy nehezen ki keltem az ágyból, és már jöttek is értünk, hogy a kikötőbe vigyenek, és végre életemben először hajóra szállhassak.

Mindenki a fedélzetre

Az elmúlt egy hónap alatt összegyűjtött minden hivatalos papírt (amerikai vízum, indonéz vízum, útlevél, nemzetközi oltásikönyv, orvosi vizsgálatok, hajózási trainingek oklevelei, elsősegély vizsga oklevele stb.) átadtam, majd cserébe elfoglalhattam a szobámat, hogy a nap hátralevő részében, kicsit pihenhessek, és felfedezhessem a hajót. Na persze. Ezt felejtsétek el. Szószerint értetendő, hogy meg se száradt a papíron a tinta, és már ott volt értem a helyettes séf, hogy menjünk dolgozni. Gyorsan elvezetett a szobámhoz, majd közölte, hogy öltözzek át, és megyünk. Szóval mire megszáradt a tinta, én már a hajó aljában szállítmányt pakoltam a többiekkel. Kicsi hajóról beszélünk, 175 utast, és nagyjából 160 fő személyzetet lát el, de a szállítmány így is elég.. öhm.. nagy volt. 300 kg banán, 400 kg alma, 150 kg paradicsom, 500 kg narancs, 200 kiló citrom, 200 kiló körte, 100 kg kiwi és még sorolhatnám. Megtanultam, mennyire hatékony tud lenni a csatárlánc, és hogy mennyire hasznos tud lenni a futószalag. Ezt követően máris a hídra irányítottak, ahol a biztonsági főnök tartott egy rövid előadást a tudnivalókról, menekülési útvonalak, mentősátrak leengedése, kioldása, kódnevek és hasonlók. És természetesen be lettünk osztva csapatokba: egy esetleges vészhelyzet esetén minden csapatnak meg van a saját feladata. Ha megszólal a riadó, akkor például nekünk a 7-es és 8-as deck kiűrítéséért kell felelnünk. És hogy ki lett a 7-es-8-as deck evakuáló csapatának vezetője? Hát pont én. Igaz, hogy egyelőre 10 percembe kerülne megtalálnom az említett helyet, de bízzunk benne, hogy ha lesz is vészhelyzet, addigra megtanulom az útvonalat.

Ha kiköt a csónak..

És mint kiderült, nem is annyira rabszolgamunka - eddig - a hajós élet, mint azt páran sugallták. Persze, szabadnapunk az nincs, de reggel 7.00-13.30-ig dolgozunk, majd pár órás szünetet követően 17.00-zárásig, ami nagyjából 9 és 10 közt van. És hogy mit csinálunk a szünetben? Hát elhagyjuk a hajót. Az első napomon a német srácokkal sikerült kiugrani Baliba, ahol egy őrült taxis mögé beülve olyan előzéseket nézhettünk végig belső szemszögből, amit őszintén szólva még videóról se igazán akartunk volna. A nápolyi közlekedés az indonézhez képest kockás, és szabálykövető. Nem tudom, hogy vannak-e egyáltalán szabályok, de két sávos úttesten átlag három sávban közlekednek, és balról jobbról motorosok előznek folyamatosan. 6 sávos autóúton van, hogy szembe jön egy motoros, mert úgy rövidebb. És a robogó hátulján ott van egy mobil-ételárusítóstand.  A rövid út alatt még azon is csodálkoztam, hogy indonéziában a rádióban Avenged Sevenfoldot játszanak. A Petőfin miért nincs? Na mindegy is.Túléltük az utat, és átverekedve magunkat a "Robogót? Taxit? Lányt? Masszázst? Füvet?" kérdésköröket angolul szajkózó indonéz "árusokon", sikerült megint ennem egyet. A másik kedvelt ázsiai ételem a csirke satay, úgyhogy 1200 forintos áron, egy hatalmas tányérral kaptam belőle. Mivel a kedvencemről beszélünk, és sokatok felkapta már a fejét a szaté hallatán, így egy receptet is megosztok veletek. Nem autentikus, de bevált, és isteni.

Sumba szigete

A második munkanapon is volt természetesen szünetünk. Már rutinos tengeri rókaként dobtam le a szakácskést, és futottam a mentőmellényemért, hogy motorcsónakon kivigyenek Sumba szigetére. Az egész olyan fura volt. Mármint. Gyönyörű a táj, mint a filmekben, vagy mesékben. De nem vagyok nagy világjáró, úgyhogy ez volt az első olyan eset, hogy egy ilyen elszigetelt helyre érkeztem. És fura azt látni, hogy egy faluban nincs áram, nincs iskola, vagy aszfalt. Mindenki szakadt pólókban.Az egész falu kiment a sziklaszirtekre, illetve a kikötőkbe, mert látták, hogy jött egy hajó. 4-5 éves indonéz kisgyerekek integettek már messziről a szirteken, "Hello Sir-t" kiabálva. Páruk annyira felbátorodott, mikor megkérdeztem, hogy milyen gyümölcs lóg a fán, hogy rögtön fotót készítettek velem. Mire kettőt pislogtam, már egy egész indonéz család állt körbe és fotóztak. Az érdekesség, hogy ilyen puritán körülmények közt is láttam egy-egy gyerek kezében okostelefont. Ne kérdezzétek. Nem tudom. Tapasztalt fotósként képes voltam lemerülő aksival partra szállni, így fél óra fotózgatást követően le is merült a kamerám. De azért így is született pár jó kép, és miközben a kikötőbe mentem vissza, találkoztam az első olyan árussal, aki se lányokat, se motort nem akart bérbe adni.  A 80 éves bácsi a kézzel készített fafiguráit árulta, így a maradék rúpiámat átnyújtva, két szobrocskát is sikerült szereznem. Igazi kézműves cucc. 

Ebben a cikkben feltűnően nem beszéltem a munkáról, nem véletlen. Ezt most az utazói oldalnak céloztam, de a következő már a hajó konyha rejtelmeibe is bevezet. Addigra már Komodót is megjárom. Október végéig egészen Port Numbayig utazunk. 

Ha érdekelnek egy óceánjáró mindennapjai, vagy éppen a konyhai lét, akkor ne felejts el Facebookon és Instagramon is felkeresni! Ha jó, ha nem jó: hajó!