A kártya nálam van, mentőmellényt a kezemben szorongatom, a gumicsónak pedig már vár minket. Mehetünk a partra.

2 centi. Még nagyjából ennyi kéne ahhoz, hogy a főpincér ne tudja tovább tartani a csónakot, és a vízbe essen. Már hárman fogják, és az én kezem is remeg, ahogy még egy hullám megpróbálja eltávolítani a gumicsónakot a hajó oldalától. Eredetileg kettőnk feladata lett volna kapaszkodni, a hajó oldalán leresztett instant dokkba, hogy a hullámok ne mossák el a hajótól a csónakot de nem igazán lepődtünk meg, hogy a 45 kilós főpincérnőnk egyre kevésbé tudta tartani. Gondolva kettőnk viszonyára, egy tizedmásodpercig eljátszottam a gondolattal, hogy elengedem a dokkot, és majd kihúzzuk valahogy a vízből - mentőmellény úgyis van rajta -, de gyorsan elhessegettem, és minden izmomat megfeszítve próbáltam tartani addig a csónakot, míg a többiek vissza tudják rántani. A csónakban már öten ülünk, és a strandon való grillezéshez, már elég sok felszerelés is benne van, így a súly csak egyre nehezebb lett, amit tartani kellett. Végül a környéken garázdálkodó cápák bánatára sikerült visszarántani a csónakba a kolléganőt, és én is elengedhetem végre a dokkot. Irány a part.

Taihoae, Nuku Hiva szigetének legnagyobb városa.

Kétszáz főt várunk a partra. Az ehhez szükséges sátrakat, szőnyegeket, asztalokat, és evőeszközöket szerencsére már nap közben partra hozta az éttermi személyzet, így az utolsó pár órában nekünk már csak a a konyhai eszközöket, és az előkészített ételeket kellett partra hozni. Reggel nyolckor kezdtem dolgozni, és délután háromkor sikerült szünetre mennem. Már ha szünetnek hívhatjuk azt a 35 perces időszakot, amíg gyorsan megebédeltem, és átöltöztem strandfelszerelésbe. A 35 fok ellenére kötelező a vastag szakácskabát, az egyetlen engedmény amit kaptunk, hogy hordhatunk rövidnadrágot. Persze, az elengedhetetlen strandkalapot egyikünk se hagyta a hajón. Én még Rómában vettem, a svájci kollégám Nizzában, míg az osztrák pedig Barcelonában szerzett be egyet, hogy ilyen esetekben egyen kalapban dolgozhassunk. Nem az első "strandbüfénk", így már tudjuk, hogy a legnagyobb kihívás a logisztika. A hajóról mindent a partra vinni 8 fős, köztünk csak Zodiac névre hallgató, gumicsónakokkal. Ahogy a partra érek, már rutinosan rúgom le a cipőmet, és viszem magammal a kezemben, hisz a Zodiac nem tud kijönni a partig, különben nehézkesen indulna vissza a homokból. Mint ezt gyorsan közlik velem, ez meg is alapozza a következő órám munkáját. Ha jön egy Zodiac, gázoljak mellkasig a tengerbe, majd húzzam a partra, de azért ne teljesen a partra, különben nem tud elindulni. Sajnos az utóbbi információt a francia polinéz Poszeidonnak senki se adta tovább, és a hullámok folyamatosan partra akarják mosni a csónakot, így muszáj a vízben maradnom, hogy ott tartsam a Zodiacokat, míg a partonlévő kollégák kipakolják. A többiek már a parton cigiznek, és senkit se hat meg, hogy meg érkezett még egy újabb adag szállítmány. A sommelier üvölt rájuk, hogy most azonnal mindenki a vízbe. Nagy lomhán megindulnak, és már a rákvörösre sült zodiac vezető is türelmetlenkedve nézi a cammogást. Ha minden igaz, már csak egy Zodiacot kell kipakolnunk. A teljes konyha felszerelés már itt van, ebben a Zodiacban van éppen 30 kiló bélszín, 30 kiló homár, és még ki tudja mi. Az utolsóban kell lennie a köreteknek, és akkor már kezdhetünk is. 

Egy hideg sör, egy koccintás majd csapatfotó az esti hajtás előtt. Legtöbbünk már 12 órája dolgozik, és még messze az este vége. A büfében 12 különböző saláta, 4 különböző köret, és 6 különböző hús van, hogy a kenyerekről, gyümölcsökről, és desszertekről ne is beszéljünk. No meg persze mindenből még tartalék, ha elfogyna a büfében. Élmény lesz mindent elpakolni. Takarítószerek, szemetes zsákok, 120 kiló faszén. Feláll a helyi népzenei együttes a színpadra   helyi francia-polinéz törzs pár táncosa és zenésze egy számukra szabadon hagyott helyen, majd a pincérek egy piros szőnyeget gurítanak le. A vendégek már a parton, egy közeli városban vannak, és busszal fognak megérkezni, ahonnan a piros szőnyegen át, törzsi harci zenékre vonulhatnak a grillbüféhez. Persze, nekem senki se mondta, hogy ne lépjek a piros szőnyegre, de mivel a színészi karrierről már valószínűleg le kell hogy tegyek, így ez volt életemben az első, és talán az utolsó alkalom is, hogy szőnyegen sétáljak. Szerencsémre nem vette észre a hotelmenedzser, így még a többiekkel gyorsan elbújhattunk egy dohányzásra kijelölt helyen, ami annyit tett, hogy takarásban, jó messze minden ételtől. A higiéniáért megteszünk mindent, kézmosó állomást is építettünk fel, kézfertőtlenítővel, de a természet szabályaiba nem szólhatunk bele mi se. Ahol a helyi törzs tagjai csontnyakláncokban, és teljes testet befedő tetoválásokban (egy-egy táncosnak talán több tetoválása volt, mint az egész konyhának összesen) éppen hangol, ott még pár órája egy kutya tépett szét egy csirkét. Nem volt fair küzdelem, de gyors volt. Miközben azon poénkodunk, hogy ezek a tetovált zenészek, harcosok és tűznyelők lehet, hogy a hétköznapi életben orvosok és mérnökök, azt vesszük észre, hogy megérkezik az első busz. Futás vissza a sátorba, és indulhat a banzáj.

A törzsi táncosok előadása olyan, amit nem felejtek el soha. Most már a szobám falán lóg, a többi emlékkel együtt.

- Mit szeretnél?
- Hát nem tudom, egész nap nem ettem semmit, a homár és a bélszín közt gondolkozok.
Ritka pillanatok egyike, mikor ilyen hagyja el a személyzet száját. Az előttem álló pincérlány egész nap dolgozott, és pár spéci büfénél - főleg, ha nincs esélyük a beosztásuk miatt a kantinban étkezni - engedélyezett, hogy a vendégek után, ők is ehessenek a büféből. Két homár, két darab bélszín, egy saláta, és három, egészben sült krumpli kerül a tányérjára. Hiába tiltakozik. Esélyes, hogy elég lenne ez négy embernek is, de a büfék legszomorúbb része, hogy minden ami marad, az megy a szemétbe. Higiéniai és egészségügyi okokból nem lehet még egyszer felhasználni azt, ami órákon keresztül melegen volt tartva. És a mottónkat idézve: Ami nem elég jó, hogy a vendégeknek adjuk, nem elég jó, hogy a személyzet megkapja. A salátát se igazán tehetjük el, hisz szabad ég alatt az átlagnál jóval nehezebb higiénikus környezetet teremteni, illetve a 30 fokos januári este se tesz nekik jót. Végül sikerül meggyőznöm, hogy igenis ráfér pár plusz kiló, mert egy nagyobb szél Hamburgig fújná, és kezdhetünk pakolni. Persze, szép lassan már összepakoltunk a srácokkal amit csak lehetett. Így a büféből felmentve a már jól megtanult feladat vár rám: Zodiacot fogni a tengerben.

Lehet visszahúzni, túl közel jött.

Napközben ez jóval egyszerűbb feladatnak bizonyult, hisz világos volt, a hullámok kisebbek voltak, és még az eső se esett. Nem mintha 30 fokban zavaró lenne, vagy mintha épp nem mellkasig állnék a Csendes-óceánban. Picit tovább tart a pakolás, hisz amit napközben 6 óra alatt szép lassan építettek fel, azt most másfél óra alatt kéne visszaküldeni a hajóra. Kaptunk három Zodiacot, amik felváltva érkeznek a partra, és azokat kellene most a sötétben a partra húznunk. Eddig még csak két zúzódást szereztem, miközben a köveken elestem. De ha másra nem is, arra jó volt, hogy tudjam jelezni a vezetőknek, hova ne célozzák be a Zodiacokat. A talpamon szerzett vágásnak még mindig nem találtam meg az értelmét, se a pozitív oldalát. Másfél órája állunk a vízben, és a séf kimondja azt amire vártunk: Műszak vége srácok! 
Na ez nem azt jelentené, hogy az utolsó három Zodiacot ne kéne kihúznunk a partra, de mivel a hajón is el kell pakolni a visszaküldött székeket, padokat és sátrakat, így két Zodiac közt egyre több időnk marad pihenni. A séftől kapunk pár korsó sört, megköszönve az egész napos munkánkat, így míg a pincérek egy utolsó fedél alá húzódva bújnak el az eső elől, mi szakácskabátot és energiát nem sajnálva rohanunk bele a tengerbe, hogy végre kikapcsolódjunk. 30 fokban, a sötétben, a semmi közepén, sörrel a kezünkben még össze is nézünk: Láttátok, hogy otthon esik a hó?