Külföldre költözni egyszerű. Foglal az ember egy repjegyet, összepakolja a cuccait, beszáll egy taxiba, kimegy a reptérre, és beköltözik az új otthonába. Persze mindez egyszerűen hangzik, de mégis vannak nehézségei.
Nagyon sokáig gondolkoztam, hogyan is mesélhetném el nektek a manchesteri élményeimet úgy, hogy még érdekes is legyen számotokra, és ne csak arról szóljon, hogy mi is a napi rutinom. A történet mesélések legnagyobb kihívása, hogy az adott történettel valami újat is mondjak, hisz bár számomra kifejezetten érdekesen hat Manchestert felfedezni, és minden nap újabb égési sérüléseket szerezni a faszenes grill mellett, de a többség számára csak egy újabb konyhai sztori lenne. Talán az íróknak is ez a nagyobb kihívás: nem csak történetet adni a kézbe, de mellette tanulságot is.
Július vége óta nem dolgoztam konyhán, és csak passzív munkakeresésben voltam, tehát nem sürgettem a dolgokat, így azt a luxust élvezhettem, hogy válogathattam a munkaajánlatok közül. Augusztusban érkezett is egy nagyon jól csengő ajánlat, a szaúdi királyi család legújabb palotájába kerestek munkaerőt, és kaptam is az alkalmon. Illetve kaptam volna. Az ügyintézés szörnyen lassú volt, és valamit elfelejtettek említeni: nem most kell nekik az alkalmazott, hanem fél éven belül nagyjából. Aztán az újságíró gyilkosság után már nem is igazán vágytam oda, nem csak az elvek miatt, de mi van ha legközelebb az én hűtőmben akarnak valakit tárolni? A konyhán kényes vagyok a saját területemre, és ki nem állhatom, ha más odapakol valamit. Persze ott ennek nem mernék hangot adni, így ki is esett a lehetőségek közül. De nézzük, mi kell ahhoz, hogy külföldre költözzön az ember?
Akármelyik országban nézelődik az ember, érdemes a munkakörülményekről és a fizetésekről is tájékozódni. Ha zöldfülűként meglátja az ember, hogy kereshet akár 20 ezer fontot is évenként Angliában, már felcsillan a szeme, hisz automatikusan váltja át forintba. De vannak erre szakosodott oldalak, ahol utána nézhetünk az adott szakma átlagkeresetének, így könnyebb viszonyítani hozzá, hogy tényleg versenyképes fizetéssel csábítanak, vagy csak a minimálbért akarják mit sem sejtő külföldiekre rásózni. Az önéletrajz küldözgetések közepette, rábukkantam az első külföldi munkahelyemre, és a nosztalgiától vezérelve, elküldtem nekik is egy pályázatot, amire örömmel válaszoltak is, és behívtak egy interjúra.
Interjú
Amennyiben lehetséges, törekedjünk arra, hogy személyesen történjen az interjú. Ha ez 100 eurónyi autókázást jelent, attól se ijedjünk meg, mert sokszor megéri. Nem amiatt, hogy ők lássanak minket személyesen, hanem hogy mi láthassuk őket, és a helyet személyesen. Szeretek interjúkra fél, vagy akár 1 órával korábban is odaérni, hisz a várakozás alatt sok mindent megnézhet az ember. Az étterem étlapját, a kiszolgáló személyzet viselkedését a vendégekkel és minden apró kis részletet. És persze ott van az az előny is, hogy pozitív színben tűnünk fel rögtön, hisz tudják, hogy akár telefonon is elintézhettük volna, de inkább kiutaztunk, és személyesen intéztük el. 700 km-t vezettem Königsleitenbe, és egy 20 perces személyes interjú után, örömmel bólintottam rá az ajánlatra, amit sikerült kicsit feltornáznom.
Persze elkövettem egy akkora baklövést, amit nem szokásom. Az interjú végén kérjük meg, hogy mutassák meg a munkavégzés helyét. Legyen az konyha, bár, iroda. Én ezt elfelejtettem. Meg is lett az eredménye, hisz mint kiderült, bár a hotel sokat fejlődött, a konyhájuk maradt a régi. A munkakezdést követően negyedik estémen, miközben épp dartsoztam a kollégákkal, megjelent a konyhafőnök csatakrészegen, és közölte, hogy 0 vagyok szakácsként. Sok mindent elengedtem neki a fülem mellett a 4 nap alatt, de vannak határok. Így másnap reggel összepakoltam, és közöltem a tulajjal a távozásom okát. Hazafelé úton viszont már Manchesterből hívtak egy állásinterjúra, amire rögtön igent is mondtam. A séfet még Ramsay-s korszakból ismertem, egy évet dolgoztam alatta a Maze Grill Park Walkban, és a konyhát is megnéztem ezúttal.
Az ajánlat elfogadása
Ha minden jól ment, és az interjúra hívásból állásajánlat lett, már csak el kell fogadnod. Ilyenkor jön az a szakasz, amikor sokan elbizonytalanodnak, mert hirtelen valós lesz az egész, és rájönnek: azzal, hogy külföldre költöznek, nem csakhogy ki kell lépni a komfortzónájukból, de egyenesen ki kell ugraniuk. Akárki, akármit mond, ez nehéz. Otthon hagyni a barátokat, haverokat, családot, rosszabb esetben akár a párodat is. Nehéz, de nem lehetetlen. Szerencsés az az ember, akinek a komfortzónáján belül vannak remek ajánlatai, és lehetőségei, és még csak a szülővárosából se kell elköltöznie, hogy karriert csináljon. De legtöbbünk nem ilyen szerencsés, úgyhogy nagy levegő, és rájönni arra, hogy az a felnőttkor, amit tizenévesként még annyira vártunk, mégsem annyira egyszerű, mint ahogy elképzeltük. Az önállóság felelősséget vonz maga után, és a felelősséggel pedig fel kell állítani a prioritásokat.
Első nap
Rendszerint nem egyből munkába érkezik az ember, hanem legalább pár nappal az első munkanap előtt foglalja el a szállását. Ami lehet hogy egy teljesen saját albérlet, de az is lehet hogy 6 emberrel osztozik rajta. Mikor Londonba érkeztem, az első lakásban a wc-n ülve az ember lelátott a konyhába két padlódeszka között, míg a következő lakásban 11-en (!) laktunk. De valahol kezdenem kellett, és nem nyaralni érkeztem. Extrém példák, de ezektől sem szabad visszariadni. Az első lakás sose lesz olyan, mint ahogy elképzeled álmaid lakását, és bőven ráérünk majd tökéletest keresni. Indulásnak érd be a minimummal is. Később jóleső érzés lesz majd visszagondolnod arra, hogy igen, ott kezdtem. Tehát. Megérkeztél, ott ülsz minden bőröndöddel egy ismeretlen ország ismeretlen városának ismeretlen szobájában. Egyedül. Életem egyik legrosszabb érzése volt, mikor a legelső szezonomba megérkeztem, apámék felkísértek a szobámba, majd leléptek. És ott maradtam egyedül, egy ismeretlen hegyi faluban. És azon gondolkoztam, hogy biztos jól döntöttem-e. Távol mindentől és mindenkitől amit és akit ismerek, a nyelvet akadozva beszélem, és még az internetet se sikerült beüzemelnem, hogy legalább beszélgessek valakivel, akit ismerek. Ezzel az érzéssel nem lehet mit kezdeni. Ki kell aludni. Ki kell dolgozni. Ahogy az ember elkezd dolgozni,és elkezd beilleszkedni ez az érzés eltűnik, vagy ha nem is, akkor legalább eltompul. Ez nem azt jelenti, hogy az új barátok helyettesítik a régieket, egyszerűen az ember csak elkezdi felfedezni a világot.
20 Stories; ahol most dolgozom.
Ellenben a londoni kiérkezéssel, itt Manchesterben valahogy sikerült elsőre kifognom a tökéletes helyet. Egy lakótárs, aki szintén magyar és szintén szakács - mellesleg egy saroknyira dolgozunk egymástól -, és vadonatúj, tökéletesen felújított lakás. Amikor 3 hete egy napra kirepültem Manchesterbe, hogy megnézzem az éttermet és beszéljek a séffel, egyetlen lakást néztem csak meg, és az ez volt. A szerencse mellém állt, hisz időm se lett volna más lakásokat felkutatni.
A világ nagy, és csak egyre nagyobb lesz
A negyedik szakasz az, amikor az ember rájön két dologra. Arra, hogy a világ mennyire nagy, és hogy eddig milyen keveset ismert belőle. Pontosan ma van 6 éve, hogy külföldön élek, és bár már éltem Tirolban, Salzburgban, Bécsben és Londonban, Olaszországban és Indonéziától az Antarktiszig bejártam a déli féltekét, mégis minden új ország után egyre inkább érzem úgy, hogy mennyire keveset láttam még. Össze se tudom számolni, hány különböző országból ismertem meg remek embereket, Venezuelától elkezdve Nigérián át egészen a Fülöp szigetekig, és hogy ezek az ismeretségek egyre inkább megváltoztatják a világról alkotott képem.
A másik dolog amire az ember rájön: nincs kolbászból a kerítés. Külföldön se kell kevesebbet dolgozni, mint Magyarországon. Sőt, sokszor még többet is kell. Egy nagy különbség van: külföldön nagyobb eséllyel becsülik meg a munkádat. Nem csak pénzre gondolok, hanem lehetőségekre is. Előrelépési lehetőségekre. Magyarországon ha keményen dolgozol, csak még több munkát kapsz a nyakadba, ugyanazért a pozícióért és pénzért, míg külföldön a kemény munka eredménye előléptetés és jó fizetés. Persze külföldön is vannak olyan munkáltatók, akik nem így gondolkoznak, és otthon is vannak sokan, akik megbecsülik a dolgozóikat, de vitathatatlan tény: egyszerűbb érvényesülni.
Előrejutás
Előrejutni csak kemény munkával lehet. Keményebbel, mint amit a többiek végeznek. Kezdő szakács vagy? A saját feladataidon túl másokéhoz is hozzá kell nyúlnod, ha meg akarod mutatni, hogy nem is vagy kezdő. Ha folyamatosan csak a rád kiszabott feladatokat végzed el, betanított munkás leszel. Ha érdeklődsz, odaállsz a másik mellé szabadidődben, segítesz neki, kérdezel akkor viszont fejlődsz. Lehet, hogy gyerekesnek tűnik, de mikor még a napi teendőim közt a 80 kg krumpli megpucolása is ott volt, akkor is bennem volt a versenyszellem: én akarom a leggyorsabban pucolni. Vicces, ugye? Mégis, a konyhasegédek közül én voltam az, aki 20 kg krumplit kicsit több, mint 20 perc alatt megpucolt, és a gyerekes versenyzés dicsőségén kívül még egy eredménye volt ennek: gyorsabban elkészültem, volt időm más feladatokra. Miután minden "aljamunkát" elvégeztem, kénytelenek voltak adni valami bonyolultabbat. Kezdő szakács vagy? Bizonyítsd nekik, hogy nem! Vért kell izzadni néha, de az életben semmit sem adnak ingyen.
Amikor a séf kihívott, hogy jöjjek a 20 Storiesba senior részlegvezetőnek, megkért még valamire: hozzam magammal a londoni mentalitást. A manchesteri szakácsok picit nyugisabbak, és nem annyira előretekintőek, mint az Londonban megszokott. Akkor még nem értettem, mire céloz, de már tudom. Ha este kevés a rendelés, többnyire a telefonjukat nyomkodják, vagy beszélgetnek, ahelyett, hogy a holnapi napot terveznék meg, esetleg valamit előkészüljenek. Egy napban gondolkoznak, abban ami épp zajlik. Szerencsére sok az új kolléga, így elsőként őket próbálom rávenni, hogy az ilyen üresjáratokban, másnapra készüljenek elő. Főleg, mivel értetlenkednek, hogy miért vagyok kész mindennel reggel 10-kor. Nos azért, mert ezt tanították Londonban. Reggel már a vacsorára készülj, vacsoránál pedig az ebédre. Legyen fél nap előnyöd, és sose leszel pácban.
Szabadság
A szabadságok az igazi próbái annak, hogy mennyire is gondolod komolyan az egész külföld-dolgot. Amikor az ember megszokja az életritmusát, hogy dolgozik, és félretesz, dolgozik és alszik, dolgozik és túlél, majd hirtelen visszaszabadul a régi komfortzónába a barátai és családja körébe, akkor jön az igazi megpróbáltatás: visszamenni dolgozni. Ilyenkor érzi az ember leginkább, hogy mi az, amiről lemondott azért, hogy külföldön építsen karriert. Máig nehézséget okoz nekem még egy két hetes szabadság végén is visszajönnöm, de mégis mindig felszállok a repülőre. Hogy miért? Egyszerű. Ha már ennyit feláldoztam a karrierért, ha már ennyi energiát belefektettem, akkor csak magammal szúrok ki, ha ezek után otthon maradnék. Ha több év kemény munka után, azt mondom, hogy mégse csinálom, az a három év elment az életemből. Akárki megkeres azzal, hogy szeretne külföldre jönni, épp emiatt mondom neki, hogy gondolja át. Ha elkezdi, aztán félbehagyja, akkor kár belekezdeni. Persze sokan úgy jönnek ki csak a pénzért, hogy aztán abból házat építsenek, kocsit vegyenek, vagy csak elbulizzák. De akik karrierben gondolkoznak, nekik mindenképp fontos, hogy az elhatározásuk sziklaszilárd legyen. Plusz erőt ad a szabadságokról való visszatérésben az, hogy a családom büszke arra, amit csinálok, és így már csak nekik se akarok csalódást okozni.
Néha elsőként kell bent lenni reggel, hogy a csendéletet élvezze az ember. Na meg, hogy az övé legyen minden fazék.
Egyelőre még nem hogy szabadsággal, de még szabadnappal is alig számolok. December 5-én kezdtem dolgozni a 20 Storiesban, és 13 nap után, ma van az első szabadnapom. Persze volt a hétvégén is kettő, de a munkaerőhiány és a napi 500-600 fős foglalás miatt lemondtam róluk önként. Azt mondta a séf, hozzam át a londoni mentalitást? Hát itt van. A munka elég hajtós, hisz napi 11-12 órát dolgozunk, és a leggyengébb napunkon is legalább 250-300 főt szolgálunk ki, de a pörgés feldob. Persze, a karácsony közeledte is rányomja a bélyegét a foglalás számokra, így remélhetőleg azért jut majd idő a szabadságra is lassan.
Az eredmény
Ha mind ezt az ember kibírja, és legyűri, akkor kezd el eredményeket elérni. Ezek számomra mindig aféle visszaigazolások voltak arról, hogy bár nehéz amibe belevágott az ember, mégis megéri. 20 évesen már elmondhattam, hogy főztem az osztrák elnöknek, 22 évesen azt, hogy Gordon Ramsaynek, idén dolgozhattam Martin Kleinnel, és körbehajóztam a világot kétszer. 61 országban jártam, és még sorolhatnám. 6 éve feszített tempóban dolgozom, úgy gondolom ez még nem karrier, csak egy jó alap a karrierhez. És ami a legfontosabb: sose szabad megelégedni magunkkal. Ne dőlj hátra önelégülten, hogy de jó munkát végeztél. Még akkor se ha ez igaz. Karriert építeni, fiatalon a legkönnyebb. Huszonévesen az ember könnyen széthajtja magát, könnyen bevállal akár 16 órás műszakokat, vagy 20 munkanapot egybe. Ha már családja van az embernek ez már nem ilyen egyszerű. Addig üsd a vasat, amíg meleg. Hajtsd meg az első éveidet, hogy aztán később könnyebb legyen. Mert az lesz. És nem fogod megbánni. És ne feledd: Kétféle ember létezik: akinek álmai vannak, és akinek céljai. A kettő közt csak annyi a különbség, hogy az utóbbi mindent megtesz azért, hogy valóra váltsa, míg az első csak annyit mond egy fotelben ülve: „Bárcsak nekem is ilyen szerencsém lenne!”
